Románia

1989. év vége

Cs. Gyimesi Éva (Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 23.) magyar nyelvész, irodalomtörténész professzor, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Tanszékének volt tanszékvezetője, Pulitzer-díjas publicista. Cseke Péter költő és filológus felesége volt.

A 80-as években többször tiltakozott a magyar hallgatókat sújtó diszkriminatív intézkedések ellen. Szolidaritást vállalt Doina Cornea aszszonnyal. Ellenzéki tevékenysége miatt a Securitate rendszeresen zaklatta. A Ceusescu-diktatúra bukása után beválasztották az újonnan megyei vezetésbe. Alapító tagja a Magyar Demokrata Tanácsnak.

“A diktatúra intoleranciája bennünket is áthatott”

MOTOLLA: Ezelőtt néhány héttel még a romániai ellenzék prominens képviselőjének számítottál, ami bizony nem életbiztosítás ezen a vidéken. Ma viszont tagja vagy a Nemzetmentő Front Kolozs megyei tanácsának. Kérlek mesélj az előzményekről, arról, ami a diktatúra bukása előtt történt.

Cs. Gyimesi Éva: Éppen ma mondtam barátaimnak, hogy kedden múlt egy hete, amikor még követtek. Reggel vásárolni indultam a kislányommal, ami nálunk eléggé bonyodalmas szokott lenni, és csak a városban tûnt fel, hogy a nyomunkan vannak. Négyen követtek, viselkedésük, mozgásuk, már nagyon ismerős volt számomra. Kettesével váltották egymást, és mindenhova követtek, néha szinte súroltak, oly közel jöttek hozzánk. Majdnem megkérdeztem egyszer, hogy még nem unjáke. Ez történt kedden, és hát ugye csütörtökön kitört a forradalom. Ki hitte volna.

Nos ez a keddi mozzanat életem egy eléggé hosszú szakaszának az utolsó ilyen napja volt. Ez az életszakasz tíz éve kezdődött. Akkoriban kezdtem nagyon tudatosan arra törekedni, hogy ne érdekeljen semmi más, csak az, hogy azonos legyek önmagammal. Hogy semmiféle meghasonlás lehetőségét ne engedjem betolakodni az életembe, azaz soha ne mondjak, ne tegyek mást, mint amit gondolok. 1983tól kezdődött ennek a rejtett törekvésnek a kifelé való megnyilatkozása. Az Ellenpontokat, nagy rokonszenvvel fogadtam, és amikor szerkesztői lebuktak, úgy éreztem, hogy feltétlenül melléjük kell állnom. Volt egy olyan nap, amikor egyszerre voltunk benn a Securitatén - András biztosan emlékszik rá -, 1983. május 18án. Ez volt a kezdete a keményebb korszaknak. Ettől kezdve aztán évente többször kihallgattak, máskor meg nagyon is nyilvánvaló megfigyelés alatt álltam. Azután jött a házkutatás.

1985 volt az egyik legnehezebb évem.

Tanítványaimmal közösen tiltakoztunk az ellen, hogy már évek óta sorozatosan nagyon távoli vidékekre helyezték őket, és nem a magyar nyelv és irodalom tanáraként kaptak állást. Ez nagyon megrontotta a viszonyt az egyetem vezetősége és köztemt. Ugyanis a Securitate igyekezett az egyetemre hárítani a piszkos munkát. Sajnos, sikerrel. Különösen 1987től kezdve majdnem kihallgatási módszerekkel zaklattak az egyetemen. Negucioiu, aki volt aktivista, s aki jellemző módon ebben a mai folyamatban még mindig a rektori széket foglalja el, nacionalizmussal, sovinizmussal, irredentizmussal, izgatással, hazaárulással, az egyetemisták szellemi fertőzésével vádolt. Ennek a sorozatnak a 88as nyár volt a csúcspontja. A Szabad Európa Rádióban felolvasták azt a levelem, amit újfent diákjaim érdekében intéztem a miniszterasszonyhoz. Ezután az egyetem szenátusa elé hívattak, és ott 12 dühös ember bélyegzett meg egyszerre mindenféle vádakkal az előbb felsoroltak közül.

Az idén nyáron, június 20án ismét házkutatást tartottak, majd újabb kihallgatás sorozat kezdődött, háziőrizettel egybekötve azért, mert kapcsolatot tartottam fenn Doina Cornea asszonnyal, aki valamikor kolléganőm volt. Abból a megfontolásból tettem mindezt, hogy itt Erdélyben egymásra vagyunk utalva, hogy lehetetlen nem fölvenni és nem tartani vele a kapcsolatot. Nem volt ebben semmi különös. Élelmet küldtünk neki a férjemmel, meg üzeneteket közvetítettem tőle a világ felé. Ezt az ügyet úgy inszcenálták, hogy a gazdasági rendőrség hatáskörébe tartozó üzérkedéssé degradálódott, tehát a legnevetségesebb és legmegalázóbb vádakkal illettek. Rendőrkocsiból raktak ki, fényes nappal. Nyilván az egész környék megbotránkozott. Ez volt a nyár.

Az utóbbi hónapokban igen feszültté vált a helyzet. Úgy tûnt, hogy itt megszünt a történelem, a történelem máshol történik. Mi valami félreeső vágányon várunk a csatlakozásra, bármiféle emberi reménység, emberi számítás nélkül. Jellemző, hogy ezt az ífjúság is nagyon megérezte. A diákok és általában az ifjúság hangulata az apátiától a dühig, a kétségbeeséstől a tenniakarás lázongó indulatáig számtalan színben megnyilatkozott.

Az eseményeket megelőzően, voltake az egyetemisták között konkrét jelei a lázongásnak?

Nem, itt Kolozsváron én nem tudok ilyesmiről. Különösen a mi diákjaink körében nem voltak ilyen jelek, legalábbis közösségi értelemben nem. Személyes kapcsolataim révén tudtam meg egyet s mást a hangulatukról. Eljöttek és azt mondták, nem bírják már, azt fontolgatják, hogy elmennek az országból, mert nem lehet ezt már bírni vagy adjak nekik valamiféle programot. Én csak azt tudtam ajánlani, hogy vegyék elő kisebbségpolitikai hagyományainkat, tanuljanak politológiát, jogot, olvassák Bibó Istvánt.

A fiatalok sem számítottak arra, hogy mi fog bekövetkezni. Ebből gondolom kitûnik, hogy én sem voltam igazán felkészülve erre a fordulatra.

Rögtön hozzá kell tennem, hogy ez a sok véráldozat követelő nagy megmozdulás akkora katarzist eredményezett ennek a népnek a történelmében, miáltal megtisztulva, egyenrangúként lépett azon népek közösségébe, akik itt élnek a Kárpátmedencében.

Mi adott erőt? Miből merítetted, vagy mi volt az, ami kiváltotta az ehhez a küzdelemhez szükséges kurázsit?

Azt hiszem, ebben óriási jelentősége van a hitnek, és ez a hit egy nagyon erős élményhez kapcsolódik. Furcsa módon, akkor jöttem rá, hogy van Isten, azon a májusi napon, amikor először voltam benn az Árpád úti épületben (ma Traian út; itt székel a Securitate - a szerk.). Annak ellenére, hogy kockára tettem tanári pályámat, ami számomra mindmáig létfontosságú, úgy éreztem, könnyû szívvel tudok lemondani mindenről azért az ügyért, amiben hiszek. Ehhez óriási erőt adott igazságom tudata. Én mindig hittem, 83tól különösen, hogy a mi ügyünk, igaz ügy. E hit alapmotívuma az volt, amit Ézsaiás írt: ”Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned és a rettegéssel, mert nem közeleg hozzád.” Valóban így volt, a hit megszabadított a félelemtől. Ez a hit tagolt bele engem abba az időbe, ami nem történelmen kívül, hanem történelmen felüli idő, amiben van Karácsony és van Húsvét. A másik alapmotívum a szeretet, és ez összefügg minden más emberi félelmet, ingatagságot, gyengeséget, bûnt ellensúlyozó értékkel. Mindez összekötött ezzel a hazával, amely oly mostoha volt hozzám, amiben hontalan voltam, ahol honvágyam volt.

Számos nemzetközi tiltakozás volt az ügyedben. Volte valamilyen hatásuk? Egyáltalán, eljutotte hozzátok azok híre?

Számomra nem a hírügynökségek személytelen jelentései voltak lényegesek, hanem a szomszédom, a tanítványaim, az ismeretlen emberek szeretet megnyilvánulásai akkor, amikor éppen zaklattak. Ez a szeretet most már méginkább megnyilatkozik, akkor még csak apró jeleit érzékeltem. Természetesen olyanok is akadtak, akik messze ívben elkerültek, de annál többre értékelem azok szeretetét, akik mertek hozzám szólni.

Azok után, ami az elmúlt napokban történt, hogyan jellemeznéd a jelenlegi helyzetet?

A romániai eseményeket inkább méretei alapján, mintsem a törekvések tudatosságát tekintve nevezném forradalomnak. Nem hiszem, hogy az utcára kivonuló tömegeket jól körvonalazott törekvések vezették volna. Mivel inkább spontánnak és program nélkülinek látom, azt hiszem, most egy nagy káosz következik.

Természetesen mindenki demokráciát akar, miközben senki sem tudja, mi is az.

Jelenleg két, egymással ellentétes irányú folyamat megy végbe. A Nemzetmentő Front felvállalta a forra

dalom képviseletét, s ezzel részben ki is sajátította - felülről lefelé, centralizáltan irányítja. Ezzel szemben megindult a társadalom alulról felfelé építkező önszerveződése is, egyelőre főként az értelmiségiek körében. Ennek jellemző példája a Magyar Demokrata Tanács megalakulása. Az is jellemző azonban, hogy ezután nyomban megalakult a Magyar Demokrata Szövetség, és az újonnan létrejövő szervezetek egyszerûen csatlakoznak a központhoz, amit én nem tartok üdvösnek. Megdöbbentő, mennyire nem világos a mi köreinkben sem, hogy miben áll az önszerveződés, mi az érdektagolódás. Miért baj az, ha az érdekek tagolódnak és különböznek egymástól?

A diktatúra intoleranciája bennünket is áthatott. Nem vagyunk eléggé bölcsek és higgadtak ahhoz, hogy meghallgassuk egymás véleményét, hogy megértsük a másik szempontjait.

A demokrácia igazi érvényesülése csak ott lehetséges, ahol egymástól eltérő vélemények is szóhoz juthatnak. Jelenleg mindenki arra törekszik, hogy valamiféle

egységre jussunk, hogy egyetlen szervezet képviselje a magyarság minden rétegének az érdekét. Ám ez valójában egy értelmiségi felfogás, amely megfeled-kezik más rétegek érdekeiről, és megpróbálja magyar tömegként integrálni a munkásságot és a parasztságot. Az biztos, hogy a választásokon a romániai magyarságot pusztán etnikai jelszavakkal nem nyerhetjük meg magunknak, bármilyen hangzatosak lennének is azok. Talán a románokat sem nyernék meg az ilyen jelszavak ...

Ennél sokkal kevesebb is ellenérzést vált ki bennük. Alig alakult meg a Magyar Demokrata Tanács, a kolozsvári román lapban megjelent egy cikk Prunea Petru tollából, melynek címe: Csak ne siessünk. A szerző szerint a magyarok ismét külön akarnak válni, és nehezményezi, hogy most, amikor közösen fizettünk a győzelemért, a magyarok külön utakat keresnek. Ahelyett, hogy az önszervező társadalom megvalósulásának jogos igényét látnák a Magyar Demokrata Tanácsban - már amennyire az demokratának mondható -, rögtön valami nemzetit fedeznek fel benne.

Sajnos, a Tanács szerintem még csak nem is az önszervező társadalom igazi megnyilatkozása, mert ha az lenne, akkor nem ülnénk benne együtt azzal a Balogh Edgárral, aki - bár a demokrácia barátjának nevezi magát - inkább csak barátja, mintsem szolgá

ja. Ezt most azért mondom el, azért tartom szükségesnek nyilvánosságra hozni, mert joggal jegyezték meg többen is, hogy talán, amit eddig képviselni próbáltam, beárnyékolja, hogy akik ezt a rendszert elvileg és gyakorlatilag is hatalomra juttatták vagy segítettek hatalomra juttatni, és akik sajnos mindmáig nem szakítottak azzal az alapeszmével, amely ezt a diktatúrát lehetővé tette - s ez a kommunizmus - még mindig nem mondtak le közéleti ambícióikról.

Ez felvet egy általánosabb kérdést is, hiszen nem csak a balogh edgárokról van szó, hanem a Ceausescudiktatúra teljes apparátusáról, melynek jórésze még mindig fontos szerepet tölt be. Elképzelhetőnek tartod, hogy az új hatalom megszabaduljon a bûnösöktől és a kollaboránsoktól - függetlenül attól, hogy milyen szándék vezérelte őket?

Ez kizárólag a társadalom fellépésén múlik. A régi vezetés nem fog távozni, ha senki nem követeli, hogy megtegye. A radikális megoldás nyilván az lenne, ha ezeket az embereket eltávolítanák a vezetésből, ám a Front programjában az áll, hogy a régi vezetők egyelőre maradjanak a helyükön. Ugye ez is egy fentről kiadott utasítás, s a társadalom konformizálódik ehhez.

A Front megyei tanácsa tegnap tartotta első összejövetelét. Egyszer csak betódul 1520 fiatal, kemény srácok, akik az első napokban tankokkal és gépfegyverekkel álltak szemben, hogy ők meg akarják kérdezni, ezek itt kicsodák. Egészen testközelből kényszerítettek bennünket arra, hogy felálljunk és bemutatkozzunk, tisztázzuk előéletünket. Itt azért már bajok voltak, mert a jelenlevők nagyrésze párttag volt, és erről természetesen hallgatott. Márpedig a fiatalok sokkal kevésbé elnézőek az ilyesmivel szemben. Nos, az ilyenszerû fellépés lenne a kívánatos.

Hogyan látod a magyarok és a románok közötti viszony további alakulását?

Hiszen az már az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy ennek lényeges javulása nélkül nem érhető el a magyar kisebbség helyzetének javulása sem. Együtt kell mûködnünk a románokkal a demokrácia kialakításában. De ennek nem csupán a személyes szabadság biztosítékait kell tartalmaznia, hanem az önkormányzathoz, az önszerveződéshez való jogot is, ami azt hiszem a legtermészetesebb közege lenne egy olyan társadalomnak, amely a magyarok számára is elfogadható életfeltételeket biztosítana. A helyi önkormányzatok teremtenék meg a magyarság politikai betagozodásának feltételeit a román társadalomba. Na most, a románmagyar viszonyt nagyon megterheli az a múlt, melyet mindannyian jól ismerünk. Hiába vagyunk úgymond egymásrautaltak, ha ezt az érdekközösséget előítéletek fedik el. Ezek kölcsönösek. Még a román társadalom legjobbjaiban is él az a meggyőzödés, hogy a mi érdektagoltságra való törekvésünk, amely természetesen nemzeti, etnikai színezetû, a románság elleni törekvésként értékelendő. μgy vélem, nem tudják megérteni, hogy számunkra nem elegendő az egyenlőség, ha nincs biztosítva a különbözőség joga. Ez minden polgári társadalomban természetesnek számít, de itt - nem utolsósorban nemzetiségi vonatkozásai miatt - román részről ellenségesen fogadják.

Doina Cornea hozzám intézett levele, amely most jelent meg a Tribunában anélkül, hogy az én levelemet is közölték volna, nos, ez olyan kitételeket tartalmaz, hogy a magyarokat semmilyen diszkrimináció nem érte Romániában, éppen annyira nyomtak el bennünket, amennyire a románokat. Ez nem más, mint a Ceausescu féle politika hangoztatása, jóllehet más alapról. Jellemző, hogy az oktatás kapcsán azt írja, hogy a jogászok, orvosok és bizonyos szakemberek

képzése csakis román nyelven történjék. Különben is, mondja, bizonyos számaranyok betartására kell törekedni, ami nem más, mint a numerus clausus egyik formája. Egyszóval ilyesmik nehezítik a dolgok tisztázását.

Rendben van, de akkor hogyan tovább? Vane erre nézve valamilyen konkrét elképzelése az MDTnek?

Az MDTnek egyelőre csak egy vázlatos nyilatkozata van, amely semmiképpen nem nevezhető programnak. Ezen most dolgozunk. Programunk lényeges eleme az autonómia követelése, ami nem kötődne területhez, hiszen Erdélyen kivül is élnek magyarok. Egyszerûen arról van szó, hogy nem érjûk be a nemzetiségi, anyanyelvi jogok követelésével, hanem minden szinten érvényesíteni akarjuk a magyar poltikai érdekképviseletet. Nyilván ehhez egy országos magyar pártnak kell alakulnia, amely a magyarság érdekeit képviselné országos szinten. Helyi szinten viszont, ahol a magyarok számosabban élnek, az önkormányzatok megalakulása jelentené az autonómiát. A helyi ön

kormányzat a közigazgatás kétnyelvûségét is jelentené, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy a magyar kisebbség egyenrangú partnerként tudjon tárgyalni a helyi hatalom képviselőivel. Az általunk vázolt megoldás tehát a helyi önkormányzaton alapuló demokráciát tartja kívánatosnak azzal, hogy országos szinten az egységes magyar párt képviselné a kisebbség érdekeit.

Nagyon fontos lenne az intézményrendszer újraépítése. Ám ez nem fog könnyen menni, nem beszélve annak bővítéséről. A neheze mindenesetre még csak ezután következik.

Én ellentmondást látok az alulról szerveződő társadalom és a kisebbség érdekeit egységesen képviselő egyetlen párt eszméje között. Mi a véleményed, hogyan hídalható át ez a kettősség?

Biztosan egészségesebb lenne, ha az érdektagolódás minden szinten megnyilvánulna, ha a különböző érdekeket különböző pártok képviselnék. Az Országos Magyar Pártot éppen ezért nagyon rugalmas képződménynek képzelem el, amely nem akarná integrálni a különféle érdekeket, ehelyett mintegy a különféle erők koalíciójaként mûködhetne, amelyek a fenyegetettség helyzetében kénytelenek egymással érdekközösséget vállalni.

Te végig úgy beszéltél az MDTről, mint egy független szervezetről, miközben, ha jól tudom, ti is csatlakoztatok az MDSZhez. Hogy is van ez?

A mi kezdeményezésünk valóban független volt, de a régi jó romániai szokás szerint sajnos közzétettünk egy csatlakozó nyilatkozatot. Én nem tartom helyesnek ezt a divatot, amit a Nemzetmentő Front és az MDSZ szervezetei érvényesítenek. A diktatúrában is így zajlott minden, csak akkor még kemény módszerekkel, most meg inkább lágyakkal. Pedig a mi szervezetünk megelőzte az MDSZ megalakulását. Ez bizony könnyen élét veheti annak az ellenzékiségnek, annak a radikalizmusnak, ami a kezdetekben jellemezte az MDTt.

Sajnos még nem volt időm mindent átgondolni, az események egyszerûen nem tették lehetővé. Másrészt én nem vagyok politikus. Mindaz, amit elmondtam, egy olyan értelmiségi képe a piilanatnyi helyzetről, aki az utóbbi időben politológiai és társadalomtudományi munkákat is olvasott, mert kénytelen volt olvasni.

Köszönjük a beszélgetést.

Az interjút Keszthelyi András és Krizsán Árpád készítették Kolozsvárott, 1989. december 29-én.