“Az új év hótalan fagyos hajnalán usankás férfi tart a trolibusz végállomásához. Talpa alatt szétporladnak a tömbházakból ledobott csillagszórók üszkös maradványai. Hosszú párafelhőt fúj maga elé, kesztyűs kezében divatos reklámszatyor.”

A humán tudományok körében, ha azok bármilyen stiláris kérdéssel foglalkoznak, gyakorta ütközni külső, idegen hatásba. Olyan, eleinte szokatlan szemléletre utaló motívumra vagy formai, technikai megoldásra, amit csak lassan sajátít el egy másik kultúra. Mostanság, mikorra a néprajztudomány és a művészettörténet kikutatta a tatár és török hatásokat hazánkban, még idejekorán vessünk számot azzal a sajátos kulturális jelleggel is, amely a szocialista eszme terjedésével párhuzamosan hatott térségünkre.

Hosszan sorolhatnánk, mit vittek el nagy keleti testvéreink, a nagymama ártatlanságától kezdve több tucat esztendőnkig, de most fordítsuk meg a kérdést, mit hoztak s mit hagytak itt?

A tatár hordák alapos fölfordulást csináltak, mindent elölről lehetett kezdeni, és részben ők okolhatók azért is, hogy kimaradunk a románkori építészetet ismertető nyugateurópai könyvekből. A törökök elvitték ugyan Isztambulba a budavári Nagyboldogasszony- (ma Mátyás) templom hatalmas kandelábereit, de itt hagyták fürdőiket, mecseteiket és minareteiket. Ránk hagytak egy sor közhasznú szót, hangszert, dallamot és nemzeti eledeleink felét. Mit hagytak, mit hagynak az oroszok nekünk?

Ha laktanyáik fehérre meszelt betonkerítései mögé kukkantunk, odabent szabályos városok látszanak, alacsony, igénytelen házakban üzletek, fodrászatok, egyéb szolgáltató intézmények. Hatalmas, üde Lenin képek alatt copfos kislányok hintáznak, kismamák gyerekkocsikat tologatnak, minden olyan mint otthon. A tízemeletes puritán panelházak ablakaiból ládák, hálók lógnak, meg szánkó és ki tudja még mi minden, meg hogy mi okból? Amikor egyszer üresen hátrahagyják mindezt, mi végre benyomulhatunk. A korábban stratégiailag fontos városokban egycsapásra megszűnik a lakáshiány, birtokba vesszük az általuk épített sportlétesítményeket, repülőtereket; egy kicsit kinyújtózkodhatunk majd. Nem lesz túl szép egy ilyen város, biztosan okoz majd bosszúságot is, hiszen házaik nem mindenben felelnek meg komfortigényeinknek. De mindent összevetve, több jóra számíthatunk mint rosszra. Az viszont sejthető, hogy kivonulásukat követően már nem forradalmasul újra a honi házépítés stílusa és metódusa. Panelépítészetük régesrégen hatott reánk s akkor nem is a hatalom eszközeivel. Magyarországra a hatvanas években csaptak be a betonblokkracionalizmus nemzetközi hullámai. A szovjet házgyárakat csak a magunk megtréfálására vásároltuk, azóta is évente több százan buknak kacagva a mélybe a toronyházi lengőablakokból.

Azt mondják, a panelből készült épületek nyolcvan évre lettek tervezve, de szerencse, ha ötvenet kibírnak. Több hatalmas telep már lehúzott húsz esztendőt, falaik készséggel eresztik át a magaslati áramlatot. Ilyenkor olyasfajta fütyülés hallik mint a sztyeppén. Farkasok nem ordítanak ugyan, de két lakással odébbról az Esti Mese frissecske muzsikája szivárog át. Amikor gyermekeink középkorúak lesznek és generációjuk a társadalom pillérévé válik, megint csak nagy lakáshiány lesz minálunk. És tulajdonjogi katasztrófa is, ha többszázezren a pechesek közül panellakást örökölnek peches szüleiktől, s a milliókat érő magántulajdon kimállik alóluk az évek során.

Szomszédunk egy nehezen megfogható valamit

B o j á r   I v á n   A n d r á  s

hagyott itt tehát: a létezés egy formáját. Olyat, amely azonos Murmanszkban, Ploiestiben és Mátyásföldön. Ide citálhatók ugyan a statisztikák a neurotikusokról, alkoholistákról, öngyilkosokról, de nem az az érdekes, ki kerül be a Guinness Bookba, hanem, hogy meddig kell elszenvednünk ezt a létezést. Nemzeti hagyományunk részévé válik, mint a török ételek, vagy megértjük végre, mi az, emberhez méltón élni. Amikor az újesztendő hajnalán tett magányos séta is megváltozik. Nem lehet tudni mitől, utólag mégis pontosan érezhető: most végre jobb egy kicsit.

Talán észrevehetők a változás parányi jelei. A Budapesten múlttal rendelkező és újra föléledő polgári értékrend sokunk szemét új nézőponthoz igazítja. Körülnézünk belakott városunkban és időnként rácsodálkozunk számos, a megszokástól korábban észre sem vett házra, szoborra. A köztereket, hivatalos épületeket díszítő plasztikák egy röpke év alatt új tartalommal gazdagodtak. Az izmos, ökleiket lengető proletárokból, szemüveges, körzős mérnökökből kiveszett a fenyegető jelleg. Minden alkotás végre azonos önmagával, egy (ma már letűnt) hatalom reprezentációjának szolgálója, s mint ilyen, összehasonlítható Traianus oszlopával, Colleoni lovasszobrával vagy a számtalan Napoleon-portré bármelyikével. A szocialista realista művészetnek három korszaka van. A szociális eszmét a hatalmon kívül rekedt helyzetből agitáló és a totális diktatúrát kiszolgáló, történelemhamisító stílus után még csak most kezdődik a harmadik periódus. Ebben érlelődik ki a gyors elmúlás stílusa, és a korábbi tendenciák torzulásmentes megértése és értékelése. Az elmúlás folyamata már akkor elkezdődött, amikor a kortárs áramlatok formai tendenciái beszivárogtak a szocialista realizmusba és az agitatív, propagandisztikus tartalom elszakadt jellegzetes ,,szigorú” stílusától. Ez persze fölfogható a szocreál gazdagodásának is, azonban sejthető, ha a téma szükségszerűsége föloldódik a társadalmi, eszmei változásokban, és a szocialisztikus demagógiájú diktatúrák parancsoló megrendelései is megszűnnek, ez az irányzat ugyanúgy eléri a zsákutca végét, mint az általuk reprezentált rendszerek.

Az általam “szigorú” stílusnak nevezett formai tendencia az illegálisan készített és terjesztett nyomtatványok formanyelvéből ered. A munkásmozgalmi mitológia a stiláris jegyek elszemélytelenedését a lebukástól való félelem és a közérthetőségre való törekvés kettősségével magyarázza. Ezért ezt a stílust illegális stílusnak nevezi. Kétségtelen, hogy a plasztikában, illetve elsősorban a domborműveken uralkodóvá vált a röplapokról átvett grafikus jelleg. Az archaikus művészetet idézi a formák, alakok ritmikus egymásutánisága, a legnagyobb felület elvének meglepően gyakori alkalmazása. A kompozíciókat formai és tartalmi tömörség jellemzi; épp ettől kap a szocialista realista mű gyakorta oly sajátos aurát. Leginkább ezeknél mutatkozik e stílus szocialista irrealizmusnak. Az sem érthető egészen, hogy egy tartalmilag hamis (agitatív vagy kritikai funkciójú), formailag absztrahált, illetve stilizált mű, mitől realista? A figurális kompozíciók alakjai mentesek minden egyéni jellegtől, a szocreál művész célja a jellegzetes típus megjelenítése s ezen keresztül az osztályé, amelyet éppen jellemezni kíván. Valahonnan innen erednek korántsem reális képzeteink a nagyhasú, szivarozó kapitalistákról, a feltűrt inget, simléderes sapkát viselő proletárokról, s azokról a parasztokról, akik mint a halál, rendre kaszával a kezükben állnak elénk...

temp library